Mi lett volna ha…
Magyarország ellenáll?
A történelem álomképei
Trianon alternatívája: Magyarország ellenáll
,,Soha többé katonát nem akarok látni!” - mondta Linder Béla, és ennek megfelelően cselekedett. A Károlyi-kormány hadügyminisztere a frontról hazaözönlő hadsereget - az antant kívánságainak megfelelően - leszereltette. A féleszű Károlyival egyetértve, a Magyarország védelmére szolgálatait felajánló Mackensen német tábornokot, a német Balkán-hadsereg parancsnokát, aki Erdélyen át tért vissza hadseregével Romániából, lefogatta, majd kiszolgáltatta az angoloknak, hadseregét pedig leszereltette, ugyancsak az antant kívánságainak megfelelően.
Károlyi és Linder a ,,rendfenntartás biztosítása” címén még meg is nyitották az erdélyi hadianyagraktárakat a románoknak, akik felfegyverkezhettek, s az ország jelentős részét foglalták el.
De vajon mi történt volna akkor, ha Magyarország élén, 1918 őszén nem egy kalandor fantaszta áll, hanem egy megfontolt politikus? Olyan ember, aki nem veszi készpénznek az antant üres ígéreteit, és tisztában van azzal, hogy a fait accomli, a kész helyzet sokkal hatékonyabb történelemformáló erő, mint a tárgyalás? Olyan ember, mint mondjuk Kemal Atatürk, aki Törökországban - éppen ekkoriban - került hatalomra… Igen, mint Kemal, aki ellene szegült a gyilkos sérvesi békének, és fel is szabadította a törökök területeket.
Nos, ha így történik, aligha siránkoznánk most Trianon miatt.Mókás, sőt lélekemelő eljátszani a gondolattal, mi történt volna, ha Magyarország 1918-19-ben ellenáll az antant követeléseinek. Lássuk tehát, hogyan történhetett volna! Lássuk, mit írnának ma a történelemkönyvek arról a válságos időszakról, amikor megmenekült a haza!
A független Magyarország
Az 1918. április 8-án megtartott római konferencián az antant elfogadta az Osztrák-Magyar Monarchia emigráns nemzetiségi politikusainak azon követelését, hogy a Monarchia helyén, Közép-Európában francia-orientációjú kis nemzetállamok jöjjenek létre. A konferenciára adott válasz ekkor már nem lehetett más, mint az 1918. október 16-án kiadott császári kiáltvány, mely szerint Ausztria ,,szövetséges állammá alakul át, melyben minden néptörzs saját külön állami közösséget alkot, letelepülési területén”. Az uralkodó egyúttal felszólította a különböző nemzeti közösségeket, hogy alakítsák meg saját nemzeti tanácsaikat.
A kormány úgy értelmezte a királyi manifesztumot, hogy Magyarország Nemzeti Tanácsa maga a kormány, illetve a parlament, ezért október 16-án képviselőházi ülésen Wekerle miniszterelnök bejelentette, hogy a császári manifesztum és Ausztria föderatív átalakulása következtében perszonálunió lesz. A magyar kormány 1918. október 20-án fogadta el a ,,magyar szent korona országainak függetlenségéről” szóló határozatot, majd Wekerle Sándor magyar miniszterelnök és kormánya lemondott.
Tisza visszatérOktóber 17-én Tisza István, a korábbi miniszterelnök elismerte a Monarchia háborús vereségét, és felszólította az ország lakosságát a védelem megszervezésére. Az erőskezű politikus megkezdte a független Magyarország és a honvédelem megszervezését. A parlamenti erőviszonyoknak megfelelően Munkapárt nevében tárgyalásokat kezdeményezett a Wekerle Sándor által vezetett Alkotmánypárttal, s létrehozta azt a nagykoalíciót, amely végül kivezette a válságból az országot.
Miközben Tisza az új hatalmi tömörülés megszervezésével volt elfoglalva, a Károlyi Mihály vezette Függetlenségi és 48-as Párt, a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt és a Garami Ernő és Kunfi Zsigmond által irányított Magyarországi Szociáldemokrata Párt október 24-én megalakította a Magyar Nemzeti Tanácsot. Programjukkal vállalták az ellenkormány szerepét. A Károlyi Mihály elnökletével létrejött testület 12 pontos kiáltványban követelte a háború azonnali befejezését, az ország teljes függetlenségének megteremtését, mélyreható demokratikus reformok bevezetését, valamint a nemzetiségekkel való megbékélést az ország területi integritásának sérelme nélkül.
A császár a magyarországi helyzet normalizálására József főherceget homo regiusszá nevezte ki. József főherceg pedig Tisza István grófot nevezte ki miniszterelnökké.
Az őszirózsás forradalom
Budapesten tüntetések törtek ki, a megalakuló munkás- és katonatanácsok megakadályozták a Nemzeti Tanácsra már felesküdött katonaság elszállítását Budapestről és követelték Károlyi miniszterelnökké történő kinevezését. A fejetlenség és a zűrzavar komoly következményekkel járt. A Lánchídi csata néven ismert esemény során, október 28-én, a Lánchíd pesti hídfőjénél a rendőrkordon a tömeg közé lőtt, aminek következtében öten meghaltak és sokan megsebesültek. Az incidens már előre jelezte Tisza szándékát a rend helyreállítására, s valóban másnap, október 29-én tömeges letartóztatások kezdődtek. Számos munkás- és katonai vezető mellett ezen a napon hurcolták el a Magyar Nemzeti Tanács intézőbizottságának tagjait: Károlyi Mihályt, Batthyány Tivadart, Bíró Lajost, Böhm Vilmost, Garami Ernőt, Garbai Sándort, Hock Jánost, Jánossy Zoltánt, Jászi Oszkárt, Kunfi Zsigmondot, Lovászy Mártont, Pattantyús Ábrahám Dezsőt, Purjesz Lajost, Szende Pált és Weltner Jakabot.
Október 30-án délután és éjjel a Csernyák Imre repülőszázados vezetésével alakított forradalmi testület, a Katonatanács egységei elfoglalták Budapest stratégiai pontjait. Az esti órákban Budapesten két elszállításra váró menetszázad fellázadt és a sapkarózsáik helyére őszirózsát tűztek és egyesülve a fővárosban állandó tüntetésben lévő forradalmi tömeggel megakadályozta a menetszázadok frontra indítását. A Conti utcai börtönből kiszabadították a politikai foglyokat.
Október 31-én reggel József főherceg diktátori hatalommal ruházta föl a miniszterelnököt és feljogosította arra, hogy a rendet minden eszközzel állítsa helyre. Miután a Tiszának adandó különleges jogokról szóló előterjesztést a parlament megszavazta, a kormányfő a legnagyobb eréllyel lépett föl a lázadókkal szemben.
Tisza rendet tesz
A kormányhű csapatokra támaszkodva a miniszterelnök előbb Budapesten állította helyre a rendet, majd a vidéki, illetve nemzetiségi lázadások elfojtása következett. A budapesti harcoknak majdnem ezer áldozata volt, miközben a kormányerők lefegyverezték a lázadó katonatanácsokat, és a Nemzeti Tanácsra felesküdött csapatokat. Október végén, Eperjesen 100-nál több halottat követelt a rend helyreállítása, a felvidéki Galgócon 27 fosztogatót tartóztattak le, a Muraközben 134 áldozatot követelt a kormány fellépése, a bánsági Kula, Melence, Törökbecse községekben 68 fő vesztette életét, Bihar megyében 90 áldozattal járt a rend helyreállítása. Facsádon (Krassó-Szörény megye) egy Lugosról felszálló repülőgép több bombát is dobott a fosztogató román parasztokra . A támadásnak 104 áldozata volt. De történtek atrocitások Jósikafalván (40 áldozat), Munkácson (7 halott), Látrányban (Somogy megye), Adonyban (Fejér megye, 7 halott), Miskolcon (200 letartóztatás) és Nyíregyházán (1000 letartóztatás, 75 haláleset) is. Az összesítések alapján mintegy 590 halálesetet kötnek közvetlenül a forradalom időszaka alatt történt eseményekhez.
Tisza lehetőségeit nagymértékben kibővítették a frontokról, illetve a Monarchia peremterületeiről érkező hírek, amelyeknek hatására a mérsékelt polgárság felismerte a veszély nagyságát, és kiállt az egységes kormányzat fenntartása mellett.
Október végén ugyanis sorban kiváltak a Monarchiából az egyes nemzetállamok: 28-án kimondták a Csehszlovák Köztársaság megalakulását, amelyhez 30-án Szlovákia is csatlakozott, 29-én Horvátország jelentette be kiválását, 30-án pedig az önálló Ausztria új kormánya alakult meg.
És végezetül az is nyilvánvalóvá lett, hogy a központi hatalmaknak be kell fejezniük a harcot. Bulgária kilépett a háborúból és 1918. szeptember 29-én Szalonikiben aláírta a fegyverszüneti egyezményt. Október 24-én az olasz hadsereg jelentős támadást indított az alpesi fronton és gyors ütemben foglalták vissza a korábban a caporettói áttörés során elvesztett területeket. Ezt követően a Vittorio Venetói csata következményeként a monarchia hadserege gyakorlatilag felbomlott és nem tudott ellenállni az olaszoknak. Október 29-én a monarchia képviselői békét kértek az olaszoktól, akik folytatták az előrenyomulást és elfoglalták Trento, Udine és Trieszt városokat.
Németországban a kieli matrózok engedetlensége és október 29-én kitört lázadása hamarosan forradalomhoz vezetett, november 9-én a császár lemondott a trónról és Hollandiába menekült. Ezt követően november 11-én írták alá a franciaországi compi?gne-i erdőben állomásozó vasúti szerelvényen a fegyverszüneti egyezményt Németországgal. Október 30-án Mudros városban került sor az Oszmán Birodalom kapitulációjára.
November 3-án a monarchia ismét megadást kért az olaszoktól, akik a párizsi szövetséges legfelsőbb parancsnoksággal való konzultálás után megszabták feltételeiket. Olaszország és Ausztria képviselői november 3-án a Villa Giusti-ban, Padova közelében írták alá a fegyverszüneti egyezményt. Ezzel a Monarchia befejezte részvételét az I. világháborúban.
Statárium és reformTermészetesen Tisza nem pusztán erőszakkal igyekezett stabilizálni hatalmát. Jelentős szociális és gazdasági és politikai intézkedésekkel teremtette meg a nemzeti egységet.
A háború végére négy jelentős politikai irányzat alakult ki: az egyik a Tisza-féle Nemzeti Munkapárt álláspontja volt, mely a háború folytatásához makacsul ragaszkodott. Ennek érdekében a termelés fokozását, a sztrájkok kíméletlen letörését szorgalmazta. Politikája azonban előremenekülés volt: nem a győzelembe vetett hit, hanem a vereség következményeitől való félelem irányította intézkedéseit. Ifj. Andrássy Gyula (képünkön) és Apponyi Albert is háborúpártiak voltak, de mérsékelt reformokat szorgalmaztak (például: választójogi reform). A szociáldemokrata és a radikális ellenzék komoly reformokat, földosztást és teljes körű választójogot szorgalmaztak, továbbá békekötést a korábbi határok figyelembevételével. Ennek az irányzatnak az élén Károlyi Mihály állt. A negyedik áramlat a szélsőjobboldalé volt, a nyíltan és mérték nélkül antiszemita jezsuita páter, Bangha Béla vezetésével.
A fegyverszünet és az októberi lázadás leverése után a Tisza által vezetett kormány egységet hozott létre a mérsékelt reformot követelők és a kemény kéz politikáját követelő csoportok között. Ugyanakkor eredeti elképzeléseiken túli reformokra is kényszerült az új hatalmi csoport.
A négy éves háború ideje alatt a Monarchia területéről összesen 9 millió katonát szereltek fel - 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. a 3,4 milliós embertömegből 530 ezer veszett oda, 1,4 millió sebesült meg és több mint 830 ezer esett fogságba. A mind újabb sorozások hamarosan súlyos munkaerőhiányhoz vezettek, a nők munkába állítása ellenére a termelékenység csökkent. A kenyérgabona termelése például a békeidőkhöz képest 1916-ra a kétharmadára, 1918-ra a felére esett vissza. 1915-ben bevezették a kenyérjegyet, 1916-tól rekvirálások folytak, a háború végére pedig 900 üzem katonai irányítás alatt állt. Az infláció nőtt, a feketézés elképesztő méreteket öltött, a reálbérek pedig 50-70%-kal csökkentek - mindez persze leginkább a kiskeresetűeket, a munkásokat, mesterembereket és a kishivatalnokokat sújtotta.
A rettenetes gazdasági és politikai viszonyok természetes következménye volt az őszirózsás forradalom, ám Tisza, a mérsékelt polgárságra támaszkodva mindenáron helyre akarta állítani a rendet. A lázadás vezetőit, azaz a korábban letartóztatott Károlyiékat, csakúgy, mint a nemzetiségi szervezkedések, így a Szlovák Nemzeti Tanács, az erdélyi román nemzetiségi mozgalom vezetőit november 2-án rögtönítélő statáriális bíróság döntése alapján kivégezték.
A 49 lázadó kivégzésének hatásait ellensúlyozandó Tisza november elején elrendelte a rekvirálások leállítását, és a frontról hazatérő katonák számára nagyarányú földosztást helyezett kilátásba. A széleskörű földosztás megvalósítása érdekében a kormány elrendelte az egyházi földbirtokok államosítását. A munkásság helyzetének javítása érdekében bevezették a 48 órás munkahetet, minimálbért állapítottak meg. A kormány elismerte a nemzetiségek autonómiáját is, ám megvalósításának részleteit egyelőre nem dolgozták ki.
Fegyverszünet BelgrádbanA padovai fegyverszüneti egyezmény a Drávánál kijelölt demarkációs vonalig terjedő területek kiürítését írta elő. A Monarchia felbomlása miatt azonban nem volt világos, mennyiben vonatkozik az egyezmény Magyarországra, az antant balkáni haderőinek mozgását pedig a padovai egyezmény nem akadályozta. A szövetségesek keleti hadseregeinek parancsnoka, Louis Félix Franchet d'Esperey tábornok (képünkön) is elégtelennek találta a padovai egyezményt. Csapatai november elején a Szávánál elérték a magyar országhatárt, majd a szerb hadsereg bevonult a Szerémségbe. November 8-án a csehek a Trencsén-Vágújhely-Zsolna-Ruttka-Turócszentmárton vonalat szállták meg. A magyar kormány ekkor még érvényesnek tekintete a pádovai fegyverszünetet és nem akart fegyveresen szembeszállni a betolakodókkal, ezért az antant legközelebbi képviselőjével, a balkáni francia főparancsnokkal kezdett tárgyalásokat.
Franchet d'Esperey a legyőzötteknek járó ridegséggel fogadta a magyar küldöttséget. Mindazonáltal hajlandó volt több ponton módosítani a szerződés eredeti szövegét, s táviratban közölte a francia kormánnyal, hogy a magyarok csak akkor írják alá a megállapodást, ha az antant a béketárgyalásokig biztosítja az ország határait és meghagyja a magyar közigazgatást. Az egyezményt ennek értelmében írták alá a felek képviselői. A belgrádi konvenció nem érintette Magyarország északi határainak kérdését, a Maros vonaláig magyar területnek tekintette Erdélyt és a katonailag kiürített déli területeken is meghagyta a magyar közigazgatást.
A belgrádi egyezmény következményeképp a már Magyarországon tartózkodó szerb csapatok legitimitást nyertek, és lehetővé tették a román hadsereg számára is a jogszerű behatolást. A kisantant országai - Szerbia, Románia és Csehszlovákia - az egyezmény 17. pontját azonban semmibe vették, amikor a szerbek a Délvidéken, számos helyen lecserélték a magyar közigazgatást és deklarálták a megszállt megyék elszakadását. A román csapatok december elején átlépték a demarkációs vonalat és megkezdték Erdély elfoglalását. A kisantant harmadik országa, Csehszlovákia új külügyminisztere, Edvard Beneš ugyanakkor jó francia kapcsolataira támaszkodva tett meg mindent a belgrádi konvenció érvénytelenítéséért és a magyar kormány által a felső-magyarországi megyékbe vezényelt csapatok visszavonásáért. Ebben segítségére volt, hogy a győztes hatalmak Magyarországgal, mint önálló állammal egyelőre nem foglalkoztak, ezért nem is jelöltek ki megbízottat a vele folytatandó fegyverszüneti tárgyalásokra. Franchet d'Esperey tábornok tehát önkényesen, a magyar delegációt félrevezetve vállalta a szövetségesek nevében tárgyaló fél szerepét. Georges Clemenceau francia miniszterelnök és hadügyminiszter december 1-jén tudatta vele, hogy ,,a csehszlovák államnak joga van a szlovák területek elfoglalására”, és hiba volt a magyarokkal fegyverszüneti egyezményt kötnie.
A támadás és ellenállásA Monarchia haderejének ütőképesebb részét a magyar haderő alkotta, s ez különösen így volt a háború végén. Miután a Parlamentben, október 17.-én elhangzott Tisza István felszólalása, s a miniszterelnök bejelentette, hogy a háborút elvesztettük, a külföldön harcoló hadsereget a magyar kormány haladéktalanul hazarendelte a jól védhető természetes határok védelmére.
A hazatérő, a határokon immár hazáját védő haderővel szemben az antant nem tudott jelentős erőket bevetni, mivel - a központi hatalmakhoz hasonlóan - a teljes kimerültség állapotban volt. Magyarország azonban még mindig elég lehetőséggel rendelkezett ahhoz, hogy tekintélyes nagyságú haderőt tartson fenn a haza védelmére.
A háborút kevesebb emberveszteséggel átvészelő Románia, Szerbia és az addig nem is létező Csehszlovákia - melynek vezetői az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregéből dezertáló katonákból toboroztak légiókat - az antant politikai és anyagi támogatásával támadást indított az országnak saját nemzetiségei által is lakott területei ellen, remélve, hogy a majdan létrejövő határoknak, kész helyzetet teremtve, érvényt tudnak szerezni. Nem volt ugyanis valószínű, hogy az antant vezető hatalmai komoly hadsereget küldve ezt megtették volna helyettük.
A román hadmozdulatok már december 13-án megindultak (ekkor még antant haderőnek beállítva magukat). Philippe Berthelot december 23-án tájékoztatta Tiszát: a román hadseregnek megadta az engedélyt arra, hogy a november 13-i egyezmény által előírt demarkációs vonalakat átlépje. A Román Királyság december 13-án proklamálta Erdély és a Regát egyesülését.
Az ország védelmét Erdélyben a magyar kormánynak szolgálatait felajánló Mackensen ( képünkön) tábornok látta el, elsősorban a német Balkán hadseregre, illetve a székely hadosztályra támaszkodva. A német hadvezér egyébként igen népszerű volt a magyar lakosság körében, mivel a románok erdélyi betörésekor kiverte őket az országból. A magyar kormány december 20-án Kolozsvárra vezényelte a Székely Hadosztályt, és a német hadsereget, így a románokat december 24-én Kolozsvár előtt sikeresen megállította a magyar ellentámadás.A Trencsén-Vágújhely-Zsolna-Ruttka-Turócszentmárton vonalat megszálló és lassan előrenyomuló csehek ellen Srtomfeld Aurél által vezetett 110.000 főnyi (6 hadosztály és 3 dandár) haderő állt szemben, esélyt sem adva a csehszlovák álmok megvalósítására. A csehek január elsején indított akciója, amelynek célja Pozsony elfoglalása volt, kiváltotta a magyar ellentámadást. Január 8-án a magyar kormány a Felvidék irányításával megbízott teljhatalmú minisztere, Gömbös Gyula feloszlatta az 1918. október 30. után létrejött szlovák nemzeti tanácsokat, majd márciusban a cseh támadások miatt rendkívüli állapotot hirdetett ki.
Február 12-én, Pozsonyban felkelés robbant ki a cseh megszállók ellen; a város német és magyar polgársága által támogatott megmozdulás a magyar hadsereg beavatkozásával ért véget. Ezzel kezdetét vette a Felvidék felszabadítása, amely június 30-án ért véget.
A magyar hadsereg nagyobbik része, mintegy 200.000 ember a déli határszakaszt védte, ám itt - főleg a franciák jelenléte miatt - komoly nehézségekkel kellett szembenéznie Szurmay Sándor hadseregparancsnoknak. A folyamatos harcok során a magyar haderő - elsősorban védelmi képességeinek megtartása érdekében - kénytelen volt visszavonulni az 1914-es határról. Előbb a Szávánál állította meg az antant előretörést, majd a belgrádi egyezménynek megfelelően a Dráva-Maros vonaláig hátrálva foglalta el végleges védelmi állását. Innen azonban a szerb támadások és antant jegyzékek dacára sem hátrált. A folyamatos szerb provokációk, és az újabb és újabb demarkációs vonalakat követelő antant-jegyzékek hatására a hadvezetőség még ellentámadást is el tudott rendelni.
Szerencsés fordulat következett be az orosz fronton is. Korábban, 1918. április 9-én Besszarábia egyesült Romániával. Az egyesülési aktust a bolsevik Oroszország nem ismerte el, ami konfliktushoz vezetett a Román Királyság és Oroszország között. Mivel a fehérek elleni polgárháború, illetve a lengyelek, az ukránok, majd később a szövetségesek elleni harc lekötötte a vörösök erejét, Románia számára nem jelentettek komoly fenyegetést. 1919. május 1-én azonban az orosz bolsevik kormány külügyminisztere, Georgij Csicserin ultimátumot adott a román kormánynak, melyben felszólította azt Besszarábia kiürítésére, és megfenyegette, hogy ha nem teljesíti a követelést, akkor erőszakkal nyomulnak be a tartományba. Ugyanekkor több bolsevik csapat gyülekezett a Dnyeszter mentén. A románok hadosztályaikat az erdélyi frontról Besszarábiába vezényelték.
A békekötések 1919. január 18-án már megkezdődött a békekonferencia. Ekkor még csak a győztes államok részvételével, és ott főleg - magyar vonatkozását tekintve - Románia, Szerbia és Csehszlovákia területi igényei kerültek szóba. Csakhogy a szomszédos országok alig valamit birtokoltak azokból a területekből, amikre igényt tartottak.
Clemenceau jegyzéket küldött a magyar kormányhoz, amelyben közölte Magyarország határait, és követelte, hogy a hadsereget vonják vissza e határok mögé. Cserébe - így a jegyzék - Magyarország meghívást kap a békekonferenciára. A kormány elvetette a javaslatot.
A győztes hadjáratokat követően a magyar kormány gyakorlatilag ugyan visszautasíthatta az antant követeléseit, ám mégis kellett valami megoldást találni a békekötésre. A szovjet-román konfliktus kirobbanása után, 1919. május 19-én, kihasználva a Románia szorult helyzetét, Tisza különbékét ajánlott Bukarestnek. Ebben Magyarország elismerte az amúgy is román megszállás alatt álló dél-erdélyi és bánáti területek Romániához csatolását, illetve az észak-erdélyi románoknak önkormányzatot helyezett kilátásba. Románia - bár a versaillesi békeszerződésben még megpróbált némi módosítást elérni - lényegében elfogadta az ajánlatot.
A magyar-román különbéke megkötése után Tisza elrendelte a hadsereg átcsoportosítását, és a délen elfoglalt területek felszabadítását. A Pécs és Szabadka felszabadítására készülő magyar hadsereg ellen ugyan komoly mozgósítást rendeltek el a jugoszlávok, de abban ők sem bízhattak, hogy a franciák jelentős erőket mozgósítanak védelmükre. Ezért a szerbek örömmel fogadták a magyar kormány újabb különbéke-kezdeményezését, amelyben Magyarország elismerte a délszláv államot, s hajlandó volt a magyar területek hovatartozásáról népszavazást tartani.
Idő közben a független Cseh Köztársasággal is megszületett a béke. A június végéig tartó harcoka lezárultával a magyar kormány elismerte Csehország igényét Sziléziára, s cserébe Prága lemondott a szlovák területekről.
Szerbia végül a szovjet nyomás alól felszabaduló Romániától való félelmében volt hajlandó elfogadni a magyar javaslatot. Így augusztus 13-án Magyarország harmadik szomszédjával is békét köthetett. A kialakuló különbéke rendszerben a wilsoni elveknek is megfelelően Magyarország minden szomszédjával szemben vállalta a nemzetiségek belső önrendelkezési jogának megvalósítását, támogatta azok területi követeléseit, amennyiben azok nem Magyarország ellen irányultak, és végül hajlandó volt bizonyos területek átadására is, főleg a déli országrészben.
A különbékerendszert végül a versaillesi konferencia is jóváhagyta, s ezzel Magyarország történelmének egyik legsúlyosabb válságából győztesen került ki.
KövetkezményekKevesen tudják elképzelni, milyen nyomorúságos helyzetbe került volna az ország akkor, ha 1918-19 években nem tanúsít kemény ellenállást a magyarság a hódítókkal szemben. A korabeli térképekre nézve, döbbenten láthatjuk, hogy Magyarország szinte eltűnt Közép-Európából. Az utódállamok pedig egymással is marakodva, előbb utóbb a nagyhatalmak játékszerévé váltak volna. A tragikus jövőkép részletes elemzése nélkül is annyit mindenképp érdemes leszögezni, hogy a magyar ellenállásnak köszönhetően:
1920-ban visszatért trónjára a király, s ezzel a Habsburg dinasztia végképp magyar uralkodóházzá lett.
A nemzetiségeknek tett ígéreteknek megfelelően Magyarország szövetségi állammá alakult. Az egyes szövetségi államokban a nemzetiségek kulturális autonómiával rendelkeznek, és egyenrangú tagjai a szövetségi államnak.
A földreformnak köszönhetően, illetve a világgazdasági válság hatásaként a harmincas évekre összeomlott a nagybirtokrendszer, mivel az uradalmi cselédség földhöz juttatása munkaerőhiányra kárhoztatta az uradalmakat, az agrárolló nyílása pedig végletesen legyengítette a nagybirtokosokat. A birtokokat tulajdonosaik sok esetben felosztottak, illetve bérbe adták.
Részben a birtokszerkezet átalakulása miatt, részben a jelentős ipari fejlődésnek köszönhetően a harmincas évek folyamán nagyarányú belső migráció indult el az országban, amelynek következtében számos nemzetiségi terület elmagyarosodott.
A harmincas évek végén Magyarország élesen szemben állt a náci Németország terjeszkedő politikájával, viszont támogatta Olaszország balkáni igényeit. A magyar kormány egyfelől arra törekedett, hogy ne alakuljon ki a térségben olyan nagyhatalom, amely veszélyeztetné a magyar érdekeket, ugyanakkor szövetségest keresett Jugoszláviával szemben.
A világháború kirobbanásakor Budapest a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett, s csak a háború végén kapcsolódott be a küzdelmekbe. A Szovjetunió elleni támadás összeomlását követően Magyarország a szövetségesek követelésének megfelelően belépett a háborúba. 1944 márciusában, miután a szovjet csapatok elérték a román határt, Magyarország hadat üzent Romániának, Jugoszláviának, Németországnak és az Olasz Fasiszta Köztársaságnak. A román front összeomlását követően a hadműveletek Jugoszláviában folytatódtak. (Jugoszlávia 1941 márciusában csatlakozott a Háromhatalmi egyezményhez, majd részt vett a Görögország elleni támadásban, megszerezve Szaloniki kikötőjét. Noha Belgrád Szófiához hasonlóan nem csatlakozott a Szovjetunió elleni támadáshoz, a görög konfliktus miatt 1941 májusa óta hadban állt Angliával. A magyar kormány, szövetségi szerződésének megfelelően a Szovjetunióval egy időben üzent hadat az SHS királyságnak.) A jugoszláv kapitulációt követően a magyar hadsereg részt vett Csehország és Ausztria felszabadításában.
A második világháborút lezáró békerendszer Magyarországnak ítélte az 1914-ig magyar fennhatóság alatt állt területeket, s a békekötést követően megalakult a horvát, illetve a bánáti szövetségi állam.
A szovjet térnyerés ellensúlyozására, és a tényleges megszállási zónáknak megfelelően a szövetségesek támogatták Budapestnek a Dunai Föderáció megalakulásával kapcsolatos tervét, s 1946 januárjában Bajorország, Ausztria, Csehország, Magyarország és Szerbia részvételével megalakult az Európai Unió magját jelentő államszövetség.
